Tizenhetedik - Egy idegen a múltamból

Egyesült Királyság, Anglia, London

Zayn ma van velem harmadik napja és életemben először kívánom, bár ne lenne. Ha ő most nem lenne itt, akkor én se ülnék most a kocsiban kifelé bámulva a régi otthonomra. Na persze erről nem Zaynie tehet, de egy kicsit mégis.

- Gyere, babám – nyitja ki nekem az ajtót és megfogja a kezem. Nagyot sóhajtva szállok ki a kocsiból. Nem akarok, itt lenni nem akarom őt látni. Úgy szorítom Zayn ujjait mintha azokból meríteném az erőt és ez talán így is van.

Mivel a kocsi a feljárón van, ezért valószínű anyám itthon van. Így a csengőt használom. Hallom anyám morgó hangját, ahogy kifejezi nem tetszését a látogatók miatt.

Döbbenten bámulom a nőt, akit egykor anyának hívtam. Aki most melltartóban zilált hajjal kigombolt gatyával áll az ajtóban. Mögötte egy velem egy idős kölyök vigyorog teli képpel. Nem akarom hallani a hangját, ahogy magyarázkodni, kezd vagy hasonlók.

- Csak a cuccaimért jöttem – közlöm elsétálva mellette. – Behozod, a dobozokat kérlek – fordulok hátra Zayn felé, aki bólint egyet és puszit nyom a homlokomra. Felmegyek egyenest a szobámba. Zayn cuccait még Yaser vitte el mikor ő is elköltözött így szerencsére azzal nem kell időt töltenünk.

- Ennyi? – jelenik meg az ajtóban Emily, az anyám. – Csak úgy bejelentés nélkül ide jössz, és nem mondasz semmit?

- Tudtommal ez az én házam is még – fordulok felé dühösen. – És mekkora mázli, hogy csöngettem, mert kitudja milyen undorító dolgot láthattunk volna. De komolyan mit vártál? Hogy sírva a nyakadba borulok és közölöm, hogy hiányoztál? Azt akarod, hogy hazudjak? Hazudjam, hogy szeretlek, hogy mindennap azon őrlődtem miért nem vagy képes felhívni? A világ legjobb dolga volt, hogy elküldtél ezért rohadt hálás vagyok és a másik, hogy szétmentetek Yaserrel. Az, az ember nem érdemelte meg a bánásmódot, amit tőled kapott. Te már nem vagy nekem senkim se csak egy idegen a múltamból – rázom a fejem hevesen.

- Örülök, hogy egy véleményen vagyunk – közli higgadtan. Felröhögök és elveszek egy dobozt a megérkező Zayntől. Emily már sehol sincs. Zaynie a fürdőben pakol, míg én a szobámban.

Minden olyan dolgot, ami Emilyhez köt, a földre vágom, nem érdekel, hogy törékenye vagy sem. Az apától kapott cuccaim külön dobozba pakolom gondosan ügyelve rájuk. Szerencsére nincs sok cuccom főleg, hogy szelektálok. Az íróasztalom fiókjaiból mindent egy dobozba dobálok. Kihúzom az utolsó fiókot és ki veszem a helyéről. Az alatta lévő kis cipős doboz félre rakom. Felállok és körbe nézek. Néhol egy-egy tárgy, amit épp nem vágtam földhöz.

- Még valamit? – kérdezi Zayn visszatérve egy újabb dobozért.

- A gitár és a babzsák, de azokat nem kell csomagolni. Mindjárt segítek én is csak lehozok valamit a padlásról – mosolyog rá.

- Ne emelj, nehezet kérlek, inkább szólj – szól utánam. Mosolyogva megrázom a fejem. Lehúzom a padlásra vezető létrát. Minden tiszta kosz és por villanyt gyújtok és keresni kezdem az „Apa” feliratú dobozt. Amint meglelem, felkapok még egy babaházat is és visszamegyek. Zayn elveszi tőlem én meg a szobámba megyek. Már csak a gitárom van, hátra azt is felkapom és elindulok lefelé. A kulcsokat az előszobai kis szekrényre dobom és hangosan csapom be magam mögött az ajtót.

Zayn a kocsinak dőlve várja, míg újra végig pásztázom a házat. Jól az eszembe vésem a szobám ablakát ahol mindig ültünk és a járókelőket néztük. Sokáig időzöm a tetőn ahol a csillagokat bámultuk és ahonnan egyszer leestem Yaserék erkélyére. Volt akkora mázlim, hogy Emily kint hagyta a fitnesz szivacsát, ami amúgy nem volt valami vastag, de megvédte a fejem a szétloccsanástól. Így megúsztam egy tízperces levegőhiánnyal és egy hatalmas puklival a fejemen. De Zayn egy pillanatra se mozdult el mellőlem.

Vagy például mikor annyira dühös voltam, hogy belerúgtam egy virágcserépbe és lelöktem Zaynt a korlátról.

- Baba – karol át hátulról – gyere. Megfázol.

Észre se vettem, hogy lehűlt az idő, míg oda bent voltunk. London felett csúfos eső felhők gyülekeznek ezzel sötétbe burkolva a várost. Sóhajtva bólintok egyet és követem a kocsihoz miután becsukja, az ajtóm át siet a másik oldalra és már indítja is a kocsit.

Csend. Még a rádió se szól. Csak a kinti világ zajai szűrődnek be a kocsik a dudaszó néhány piros lámpánál állva pedig a beszélgetések. Lehunyt pillákkal döntöm a fejem a hideg ablaknak és Zayn megnyugtató lélegzésére koncentrálok.

.:Zayn.:

Szeretnék mondani valamit. Valamit, ami megnyugtatja, ami újra mosolygásra készteti, de semmi jó nem jut eszembe csak a szokásos sablon szöveg. Egy lámpánál állva rá nézek. Pillái néha meg-megremegnek, ajkai ütemesen mozognak, vacog. A műszerfalhoz nyúlok, és feljebb tekerem a fűtést majd combján nyugvó kezéért nyúlok. Szorosan összekulcsolom ujjainkat majd a számhoz emelve puszit lehelek jéghideg bőrére.

- Szeretlek – fordítja, felém a fejét orcáján egy kövér könnycsepp gurul végig, de ajkain mosoly játszik.

- Én is szeretlek, kicsim – hajolok hozzá egy édes csókra.

Sose értettem Emily viselkedését. Sose volt kiváló anya-lánya viszonyuk. Lindsaynek arra lett volna szüksége, hogy vele legyen, de ő csak magával törődött. Sose beszélt a lányával a történtekről inkább a barátnőivel pletykálkodott. Olykor még egy-egy gúnyos nevetés is kihallatszott a konyhából majd egy megjegyzés Linre.

Lindsaynek mi voltunk a családja apa és én. Szerettem, ha ő is velünk jön anyáékhoz olyankor mindig felhőtlenül boldog lett. Láttam, ahogy felcsillan a szemei mikor anya őt is kicsimnek szólította vagy épp e nővéreim beszéltek arról, hogy ő is a testvérük.  

Amint megérkezünk, a konyhába sietek a vett ételekkel. A zacskókat a pultra rakom és kiveszem a dobozokat. Tányérokat elővéve kipakolom a kínait és evőeszközöket is veszek elő.

- Nem fázol meg? – karolom át Lin derekát, ahogy mellém lép. Egy falatnyi kis sortot visel, ami alig látszik, ki az én pólóm alól haja lazán omlik a vállára. A fejét rázva elcsen egy husit a tányérról, aminek leharapja, a felét majd felém nyújtja. Kiveszem, a kezéből a fogaimmal majd a csuklóját elkapva nem engedem, hogy elhúzza a kezét. Az édes ragacsos dolgot lenyalom a kezéről mire fintorogva felkacag. Közelebb húzom magamhoz és a hajába túrok kezeit nyakam köré kulcsolja, és lábujjhegyre állva megcsókol. Nyelvem végig futtatom alsóajkán mire számba sóhajt és még közelebb férkőzik.

- Éhes vagyok – húzódik el ajkát harapva. Felmordulva simítom hüvelykujjam állára és kiszabadítom száját a fogságból.

- Egyezzünk meg abban, hogy ezt nem csinálod – susogom fülébe. – Mert tudod, ettől én leszek éhes pillanatok alatt.

- Perverz vagy – közli komolyan hátrébb húzódva. Felkap egy tányért és a pult másik oldalára sétál a bárszékekhez.

- Lehet. De én inkább úgy mondanám, hogy szerelmes vagyok a világ legcsodálatosabb teremtményébe.

- Perverz, szerelmes és nyálas – nevet fel hátra vetett fejjel.

Talán Linek igaza van. Mellette nyálas és gyenge leszek. De míg ő velem van, szabadon ölelhetem és csókolhatom nem érkeled. Nem zavar mit gondolnak rólam mások. Sose voltam az a kemény érzelmek, nélküli kőszikla, akinek láttak. Talán nem voltam olyan örült és mókás, mint a többiek, de ő tudják milyen is vagyok valójában hisz ismernek.

Eddig azt hittem az életem eddig volt tökéletes. Úgy, hogy Perrie mellettem volt és együtt dolgozhattam a legjobb barátaimmal és testvéreimmel, de most. Most van minden a helyén. Azzal került a vonatom jó vágányra, hogy Lin az életem teljes részévé vált.