Huszonhetedik - Rémálmok

Sziasztok!

Itt is vagyok a résszel. Na mit szóltatok az előzőhöz és ehhez? 

Ezzel mindenre fény derül(t)..... 

Örülnék néhány véleménynek. 

És köszönöm az előzőhöz érkezettetek. 

Jó olvasást xx Maya

Lindsay ahogy egyedül marad négykézlábra állva kúszik el apja holtestéhez. Óvatosan fel sem fogva, hogy a férfi már nem érez, fájdalmat mászik mellkasára. Ahogy elhelyezkedik, a vár azonnal ellepi őt. Ruhája úgy szívja magába akár a szivacs a vizet. Fejét apja szívére helyezi és lehunyja pilláit.

- Megmentenek minket apuci – susogja ujjait összefonva apja merev kezével.

A napok megint csak telnek. Mikor Lindsay odakintről hangokat hall megijed fél, hogy elrablóik tértek vissza majd megörül, talán megmentik őket. De a hangokon kívül nem történik semmi.

A, fiatalok kik a gyárat nézték ki maguknak egy buli legalkalmasabb helyének mit sem sejtve tervezgetnek. Nem is gondolnak rá, hogy oda bent egy gyermek fekszik apja élettelen testén várva megmentsék őket.

A rendőrök futva közelítik meg a helyet nagy robajt csapva tárják ki az ajtókat. Az elemlámpájuk fénye nem sokat segít, de a szörnyű látványt így is jól észrevehető. Elborzadva közelítik meg a két holtestet, amik vérben úsznak. Mostanra a gyermek testére tapadt apja vére ruhája és haja is beszívta a vörös folyadékot. Egy rendőrnő szája elé kap, néma könnyek hagyják el szemét.

A halottkém leteszi, táskáját majd leguggol a két test mellé, hogy neki lásson a vizsgálatnak.

Lindsay félve hallgatja a hangokat, ahogy megérzi valaki jelenlétét maguk mellett. Lassan nyitja fel szemeit. A férfi döbbenten elkerekedet, szemekkel esik fenekére.

- Él – suttogja szinte csak magának. A nyomozók hitetlenkedve figyelik, a kislányt kinek szeméből könnyek csorognak és apja vére felsőjét markolja.

- Apuci most már minden rendben lesz – emeli fel kicsin fejét. Ijedten veszi észre, hogy szülője nem mozdul. – Apuci te nem is örülsz? – kérdezi véres kis tenyerét édesapja jég hideg arcára fektetve. A rendőrnő némán zokogva figyeli a jelentet és társainak is könny gyűlik szemükbe.

- Kicsikém – érinti meg óvatosan a Lin vállát a halottkém. – Szeretném megvizsgálni apukádat. Oda kint adnak enni és inni is – halkan beszél, nem akarja megijeszteni a lányt, de Lindsay meg se halja, amit mond.

- Rendben apuci pihenjünk még egy kicsit – mosolyog édesapja merev arcára és újra lehajtja fejét a mellkasára és lehunyja szemeit.

A rendőrök arrébb halkan beszélik meg mit is tegyenek. Egyikük sem volt még ilyen helyzetben. A mentősök már megérkeztek.

Egy rendőr férfi és egy mentős közelíti meg a gyermeket. Lindsay azonnal felsikít, ahogy a két kéz hozzá ér. A piros ruhás férfi ijedten engedi el. Lin még jobban apja mellkasára kucorodik, és nem úgy néz ki, mint aki el akar távolodni tőle. 

A gyárat hangos sikítászokogás és kiabálás tölti be. Lindsay vergődve kapálódzik apja után kiabálva.

.:Zayn.:

Heves sírásra és kapálózásra ébredek, megint. Sietve ülök, fel lerúgom a takarót és óvatosan megfogva Lin vergődő testét húzom az ölembe.

- Sss. Itt vagyok – suttogom a fülébe ringatva őt.

Vékonyka ujjai vállamba mélyednek arcát nyakamba rejti. Könnyei végig folynak arcán mellkasomra hullva. Mióta három hete szörnyű körülmények között elhagytuk a korházat Linnek egyetlen álommentes éjszakája sincsen.

Mindig ugyan az. Mikor a rendőrök megérkeznek a bejelentésre és elszakítják az édesapjától.

Hiába voltak velünk testőrök és hiába védtem én is és a srácok is Lint a riporterek nem adták fel ilyen könnyen. Mindent megtettek, hogy a közelünkbe férkőzzenek, hogy a képünkbe tolhassák a kameráikat és a mikrofonjaikat üvöltve és el is érték.

Lin azóta nem ment utcára. Most érzem először, hogy nem tudja feldolgozni a vele történteket. Hat éves korában képes volt megküzdeni a médiával és minden mással, de most már nem. És nem tudom, mit tegyek. Nem tudom elég-e neki, ha csak mellette vagyok.

- Zayn – néz rám hatalmas nagy könnyes szemekkel. – Te nem fogsz elhagyni igaz? – kérdezi megtörten kisgyermek módjára.

- Nem foglak. Soha se hagylak el… benneteket! – puszit nyomok a homlokára majd ajkaira és tenyerem hasára fektetem. – Gyere, korán van még.

Ahogy kényelmesen elhelyezkedik, mellé fekszem. Háta mellkasomnak simul, óvatosan átkarolom és még jobban magamhoz húzom.

- Szeretlek – suttogja reszketeg sóhaj mellett.

- Én is szeretlek, kicsim.

- Zayn én félek – szólal meg hírtelen. – Félek, hogy most ez kiderült… befolyásolni fogja a kicsik életét. Én nem akarom, hogy ilyen szörnyű híreket kelljen hallaniuk.

- Lin pár nap esetleg még egy hét és mindenki elfelejti. Hidd, el nem marad ez fent örökre – suttogom.

- De? – kérdezi fejét fordítva.

- De nem fogják elfelejteni örökre és nem múlik el hamarabb a felhajtás, ha nem mutatkozol – közlöm halkan félve a reakciójától.

- Nagyon jól tudod, hogy miért nem vagyok képes kimenni – emeli fel hangját miközben felül. Dühösen néz le rám.

- Tudom. És én, se akarlak ennek kitenni, de talán ha többet mutatkoznál velem velünk, akkor hamarabb elfogadnák a helyzetet – magyarázom kezembe fogva övét.

- Talán igazad van – sóhajt. – De olyan nehéz ez – rázza, a fejét miközben lábaim közé kucorodik.

- Én itt leszek veled és vigyázok rád. Mindnyájatokra – ígérem pont úgy, mint kiskorunkban.  Átkarolva tenyereim pocakjára simítom.

Míg a serpenyőben lévő reggelinek való alapanyagokat kevergetem a szabad kezem csupasz combjaira simítom. Végre mosolyog, amitől a szívem újra életre kel.

- Zayn oda fog égni – figyelmeztet nevetve az étel felé bökve. Nem foglalkozom, vele kezeim még feljebb vezetem csókra nyújtva nyakamat. – Szedd le és kapsz egy csókot – kuncog -, de nem eszem éget tojást – tol el a mellkasomnál.

- Bébi az enyémek nem azok – kacsintok, rá miközben elzárom a gázt. A szemeit forgatva óvatosan ügyelve pocakjára leugrik. – Na és a csókom? – kapom fel a tányérokat.

Kiveszi, a kezemből őket lerakja, az asztalra a villák mellé majd visszafordul felém. Vékonyka karjait nyakam köré fonja és közel férkőzik, ahogy a pocakja engedi. Átkarolom a derekát, de nem csókolom meg hagyom, hogy ő irányítson. Ajkai óvatosan és lágyan tapadnak enyéimre. Tarkójára csúsztatom tenyerem elmélyítve a csókunkat.

Ledobom a törölközőm az ágyra és egy tiszta alsót kapok magamra majd a fekete farmerom. A zsebembe dugom a telefonom és felkapva egy pulcsit lesietek az földszintre.

- Mehetünk? – lép ki a konyhából. Ámulva nézek végig rajta. Édes hasát kiemeli a fehér felsője, amire egy fekete pulóvert vett fel és lábai szexin feszülnek farmerjában.

- Naná, bébi – elé lépek és becipzárazom a felsőjét – nem akarom, hogy valamelyikőtök megfázzon – nyomok puszit arcára. – Amúgy gondolkoztál már valamilyen néven? – nézek rá az egyik piros lámpánál.

- Nem igazán tetszettek az ötleteim – rázza meg a fejét nevetve. – De egy valamit nagyon szeretnék – fogja meg a kezem, ami a sebváltón pihen.

- És pedig? – kérdezem kíváncsian.

- Hogy a fiú második neve Jawadd legyen – néz rám félve. – Tudod, mennyire imádom ezt a nevet…

- Rendben – bólintok rá csókot nyomva a kéz fejére. – De akkor a lányunk második neve Melanie lesz – vigyorodok el leparkolva a kocsival.

- Jó rendben – nevet fel a fejét hátra vetve.

- Na, mi az? – mosolygok én is.

- Mi vagyunk az egyetlen szülők, akik először második nevet adnak a gyereküknek – kuncog.

- Ezért lesznek nekünk a legszuperebb kölykeink – vigyorgok, rá miután kinyitom az ajtaját.